Successfully reported this slideshow.
We use your LinkedIn profile and activity data to personalize ads and to show you more relevant ads.
A magát illuzórikusan önállónak tartó elme problémája, hogy van Isten vagy nincs és Jézus
isten vagy ember, ezek szerinte ...
Sokat hallom, hogy a vallásos ember milyen buta, nem logikus. De ki az okos? Szerintem az
aki ismeri lelkének nyelvét és t...
A racionalista butasága messze lepipálja a vallásos butaságot és ezt a viselkedése és annak
eredményei mutatják. A nyugati...
Amikor a racionalista butázza a vallási butaságot, tehát azt amikor a vallásos ember tényleg
önálló létet tulajdonít képei...
Upcoming SlideShare
Loading in …5
×

Gondolati napló - Iván Gábor elemérnek, az emberi butaságról

715 views

Published on

Published in: Spiritual, Education
  • Be the first to comment

  • Be the first to like this

Gondolati napló - Iván Gábor elemérnek, az emberi butaságról

  1. 1. A magát illuzórikusan önállónak tartó elme problémája, hogy van Isten vagy nincs és Jézus isten vagy ember, ezek szerinte pusztán csak a ráció ügyei. A gond az, hogy a képeknek, Jézus isten-embersége csak egy kép, önálló létet tulajdonít az elme, mint magának, mert másnak nem tudja gondolna csak olyannak, mint önmagát. A hitvitákban az önmagával meghasonlott, önmaga képeivel konfliktusban levő ember vitatkozik. A konfliktusban levő ember vitatkozik, ki már nem Egész. A ember, ki Egész, az a maga valójában éli meg lelkének képeit, közvetlenül. Az ember, aki közvetlenül éli meg képeit, nem magyarázatok révén, az nem vitatkozik a képek realitás vagy nem realitás voltáról, hogy Jézus isten vagy nem, mert az ismeri a képek természetét, hogy azok nem önálló realitások, hanem csak a láthatatlanra utaló jelek, vagyis láthatatlan realitásokra utaló képek. Az Egész mivoltát megélő ember, identitását láthatatlan belső lényegében éli meg. A kettéhasadt ember, ki széthasadt lélekre és észre, rációra, annak már a rációval tapasztalható konkrét valóság a lényeg, vagyis csak a puszta forma és magát is csak formának éli meg, belső láthatatlan lényeg nélkül. A magát Egésznek megélő ember, érzi, tudja, hogy az igazi lényeg láthatatlan és kifejezhetetlen, így az ő saját lényege is és önön külső formája, csak egy belső láthatatlanra utaló jel. Az ember, ahogy megéli saját külső formáját, úgy viszonyul a vallás nagy képeihez is: ha önön külső formáját, énjét, dologiasan tárgynak éli meg és ezt önön lényegének véli, akkor a vallás nagy képeit is dologias, lényegi realitásnak éli meg és el kezd vitatkozni róluk. De kik vitatkoznak még a vallási képekről? A delphói jósdára az volt kiirva, hogy ismerd meg önmagad. Ki ismeri önmagát? Aki ismeri önön lelkének a nyelvét. A lélek képekben beszél, aki nem érti a lélek nyelvét, szimbólumait, az önálló realitásnak veszi a képeket, a vallási képeket és el kezd vitatkozni, hogy így van vagy úgy van. Általában azok vitatkoznak vallási képekről, akik elfelejtették nem ismerik az ember ősi képét, magukról sincs helyes képük. Az individualista, a ráció emberének, nem is lehet helyes képe önmagáról, mert csak egy elenyésző részét érzékeli az emberi mivoltnak, vagyis épp az emberi lényeget hagyja figyelmen kívül, ami végtelen és láthatatlan. A ráció emberének csak kézzel fogható formai érzéke van, de nincs láthatatlan lényegi, ezért van konfliktusban önmagával, ezért bizonyít állandóan az elméjével, mert nincs közvetlen öntapasztalata, önélménye és állandó kételyek gyötrik. A puszta elme embere, először is önmagát szeretné meggyőzni, önmagát szeretné megszabadítani kételyeitől az önálló logika illuziójához menekülve és közben nem veszi észre, hogy a bizonyosság közvetlenül adott, csak épp elméje miatt nem veszi észre. Egész, Teljes, az, ami nem áll részekből és az csak a Láthatatlan lehet, - a látható részekből áll. A Láthatatlan meg végtelenül közvetlen, ahol meg közvetlenség van, ott nincs szükség közvetítő bizonyítékokra.
  2. Sokat hallom, hogy a vallásos ember milyen buta, nem logikus. De ki az okos? Szerintem az aki ismeri lelkének nyelvét és tudja, hogy a képekben a Láthatatlan beszél hozzá. Aki nem ismeri lelkének nyelvét, az legyen akár vallásos, akár okos észlény mind buta. De ki ismeri lelkének nyelvét? Na itt nem a racionális logikus ismeretre kell gondolni, hanem a megismerésre, mint egyesülésre. Az igazi megismerés nem a közvetett logikára, elmére épül, hanem a közvetlen megélésre, az ismer, aki megél. Aki meg megéli a vallási képeket talajukkal együtt, vagyis a Láthatatlannal együtt, az önmagát, mint Végtelent éli meg képi ruhában. A képek, azok számára, akik közvetlenül megélik a Láthatatlanban gyökereznek. Akik a képeket, nem a Láthatatlannak együtt élik meg, hanem önállóan, azok számára dologias realitás lesz és végül dogmává válik. A nagy vallási képek, miután elveszítik Láthatatlan talajukat, értelmüket is elveszítik és így végül el kezdik magyarázni azok, akik már eredeti értelmüket nem ismerik. A nagy vallási képek nem is annyira értelmezettek, mint megéltek. Amikor értelmezik akkor már rég nem megéltek. A képeknél a megéltség a fontos és nem az értelmezettség, a jelentés. Az Egész ott van, ahol közvetlenség van. Ahol már értelmeznek, ott megbomlott az ember belső egysége. Az ember belső egysége a Láthatatlan és és a látható belső, szervesen közvetlen egységére épül. Amikor az emberben megszűnik a ráció önállósulása miatt a közvetlenség, a Láthatatlan és a látható képi között, akkor a képek meghalnak. Az az igazság, hogy az emberek már csak halott dolgokról szoktak okoskodni, vitatkozni és nem közvetlenül tapasztaltakról. Akik a vallásról vitatkoznak, akár pró akár kontra, azokkal nem érdemes szóba állni, mert azok csak halott dolgokról vitatkoznak. Főleg, akik bulvár termékekkel állnak elő okos valláskritikusnak adván ki magukat. Na de lássuk, a Jézus isten-ember képet szimbólumot. Jézus, mint isten-ember, az emberi belső én csodálatos képe, az Embernek, mint Egésznek a csodálatos képe. Az isten-ember, csodálatos kifejeződése, az isteni és emberi szerves egységének, ami azt jelenti, hogy a kettő a láthatatlanban el sem választható. Aki önmagát, mint teljességet érzékeli, megéli annak nem gond Jézus isten-ember mivolta, természetesen ez az értelmezés nem azonos az egyházival. És itt vissza kell térnem az észre büszkékre, akik csak úgy fél kézből butázzák a vallást. A vallásos ember, sok esetben nem azért buta, mert vallásos, hanem azért, mert elveszítette személyiségének belső egységét, ami a Láthatatlan és a látható közvetlenségében áll. A különös az, hogy ez a probléma, nem is annyira a vallásos embernél áll fenn, hogy bután viselkedik, hanem a racionalistánál, aki nem vesz tudomást arról, hogy személyisége identitása épp az emberi mivolt láthatatlan lényegében rejtőzik. A racionalistának butasága épp abban rejlik, hogy elméjét önállónak hiszi és nem a Láthatatlan személyisége puszta külső megnyilvánulásának, kifejezőjének.
  3. A racionalista butasága messze lepipálja a vallásos butaságot és ezt a viselkedése és annak eredményei mutatják. A nyugati ember racionalizmusának eredményei nyilvánvalóak: a már létét fenyegető önpusztító életmód. És ugye buta ember, mely önmaga létét kockáztatja. A régi korok misztikusai, vallásos emberei tudták, amit a mai racionalista, önismeret hiányában, nem tud és ez az igazi butaság, hogy a rációval nem lehet játszódni: aki elméje önálló létének hisz, pusztán az elme érzékelte valóságnak az akár végzetesen is megbonthatja személyisége egységét, önpusztító negatív energiákat aktiválhat. Az elme embere nem tudja, mer nincs birtokában az ember igazi képének, hogy elméje szabályozhatja önmaga belső harmóniáját vagy meg is bonthatja. a racionalista a legbutább ember, mert nem ismeri az elme természetét közvetlenül és nem ismeri azt sem, hogy mi az elme szerepe az emberben, mint Egészben. Az elme logikus észlény viselkedik a legbutábban és a legirracionálisabban, mert nem cselekszik belső énjével összhangban. Hát ilyen szempontból a nagy ősi vallások mesterei voltak a leg okosabbak és nem a mai racionalist, aki logikájával, amivel kérkedik, egyszerűen nevetséges. Az elme akkor okos, amikor a nagy összhangot fejezi ki, ezt tudták a nagy mesterek. A régi mestereket megragadta a Nagy Egész, mint szakrális élmény, nem az önálló akaratuk révén lettek tanítókká, hanem valami nagy erő azzá tette. A mai vallásalapítók épp akaratuk révén, személyiségük bomlottsága révén lesznek alapítókká. Az új vallási tanítók az embert, mint Egészt nem élik, mutatja racionalizmusuk és így senkiknek érzik magukat, elveszetteknek a nagy tömegben: és akkor el kezdenek vallásról vitatkozni, hogy valakik legyenek, hogy a senkiség kínzó élményétől megszabaduljanak, de végül nem tudnak és agresszívekké lesznek. Aki ismeri önön lelkének nyelvét, az nem vitatkozik Jézus isten-emberségéről. Elfogadja? Nem!!! A racionalista, a meghasadt problémája az elfogadás vagy visszautasítás. Aki ismeri önön lelke nyelvét az tudja, hogy a lélek nyelve nem elfogadás, vagy visszautasítás kérdése, az megragad, az megszólít anélkül, hogy akarnád. Van akit ez a kép meg másokat más kép ragadt meg, vagy más képekkel beszél hozza önön lelke. És nem érdemes vitatkozni, hogy kinek a nyelve az igaz, vagy kinek a képei igazak. De aki tudja, hogy a képek csak utalnak a Láthatatlanra, vagyis az igazi Valóságra, az tudja, hogy minden nagy vallási kép a Láthatatlanra utal. Természetesen a képek is olyan veszélyesek lehetnek, mint a ráció. És itt tetten érhető a vallási, mondjuk úgy, hogy butaság. Ha a képnek végső realitást tulajdonítasz és nem fogod fel a Láthatatlanra a utaló jelként, akkor a kép rabja leszel és pusztító erővé válik, ami amúgy szent. A vallásos ember butasága, abban különbözik a racionalistáétól, hogy a vallásos ember, tévesen a képeknek tulajdonít végső valóságot, az elme embere pedig elméjének és az elme tárgyainak. Mindkettő személyisége bomlott.
  4. Amikor a racionalista butázza a vallási butaságot, tehát azt amikor a vallásos ember tényleg önálló létet tulajdonít képeinek, végső realitásnak látja, akkor a bagoly mondja verébnek, hogy nagy fejű, - mindkettőből a megbomlott emberi egész beszél, tehát a kettéhasadt ember, a láthatóra és a Láthatatlanra kettéhasadt ember. A kettéhasadt ember épp azt nem tudja, hogy identitása, a valós, nem a képi, nem az elme, hanem önön belső láthatatlan lényege. És akkor kifele fordul, külsővel akarja pótolni az elveszített belsőt: magatartása birtoklóvá lesz, birtoklásban próbál szilárd talajra találni, a belső láthatatlan szilárdságot próbálja külsővel pótolni, ami nem sikerül és egyre birtoklóbb lesz, ami önpusztítással jár. Birtoklása a dogmákban ölt testet és az anyagiak halmozásában. A vallási butaságot elítélő ember, aki a ráció nevében ítélkezik, az önmagáról nyújt világos képet, arról, hogy ő is épp úgy meghasonlott, mint akit elítél, vagyis a vallásilag buta. Az ilyen ítélkező, arról nyújt világos képet, hogy belső konfliktusok mozgatják, melyekről nincs tudomása. Jézusnak volt egy nagyon fontos eleme a tanításában, ne ítélkezz, ami melett soka elmennek: Jézus azt mondta az ítélkezőknek, hogy az alapján lesznek megítélve, ami alapján ítélkeznek és ebben nagy lélektani igazság van. Jung arra figyelmeztetett, hogy minden embernek van árnyéka és veszélyes azt nem tudomásul venni. Amikor nyugat mélyen elítélte a kommunista lágereket, akkor ő arra figyelmeztetett, hogy nem szabad ítélkezni, mert ami pusztít a kommunista táborban, az minden ember árnyékában ott rejlik és ha mást elítélünk, akkor saját árnyékunkról ne veszünk tudomást és pusztító erővé válhat. Jézus tudta volna, hogy az érett személyiség szembesül árnyékával és aki szembesül nem ítélkezik, mert tudja, hogy a démon benne is ott lapul. A harmonikus ember, szembesült árnyékával. Aki meg elítéli a vallási butaságot az okos ráció nevében, az csak azt árulja el, hogy éretlen infantilis személyiség, nem szembesült még önön árnyékával, aminek pedig a nagy vallási tanok még az általunk primitívnek tartott sámánizmus is ismerte fontosságát, hogy az nélkül nincs érett személyiség. A vallásokat kritizálók, először önmaguk fele kéne forduljanak és saját belső konfliktusaikat kéne felszámolják. Az árnyék a személyiség, mint Egész része, pontosabban a lélek része. A racionalista kritikusnak csak elméjéről van tudomása, személyisége kettéhasadt voltából kifolyólag így természetesen nincs tudomása árnyékáról, konfliktusa másodlagos forrásáról. Pontosabban a racionalista kritikus, először is nem tud személyisége kettéhasadt állapotáról az után árnyékáról, ezek a forrásai meberi, belső konfliktusainak. A racionalista kritikusra, mivel nincs tudatában belső konfliktusainak, nagyon találnak Jézus szavai, hogy nem tudja mit beszél, nem tudja mit cselekszik. A vallásos buta önön lelke nyelvének, képeinek a fogja. Az okos, racionalista kritikus, meg elméjének a fogja, egyiknek sem egész a személyisége, csak a személyiség más más résznek a foglyai. Mindkettőnél alapvető, hogy személyiségük hasadt, meg kiszolgáltatottak árnyékuknak. Magatartásuk, egyformán logikátlan, annak ellenére, hogy a racionalista logikájára büszke. Nyugat, a katolicizmus révén került konfliktusba saját árnyékával és ez lett az európai ember, egyik belső konfliktusa, ami sok pusztításhoz vezetett. Ez történt akkor, amikor a nyugati keresztény dogmatika elvetette a gnoszticizmust, mely az ember belső dualitására épül, az hivatott harmonizálni. A gnosztikus nagyon is tudott arról, hogy az árnyékkal való szembesülés nélkül nincs harmónia. De miért tudta eszt? Mert tudása még ismerte a lélek nyelvét, ezt a nyugati dogmatika, később a tudomány elfelejtette a nyugati emberrel. Nagy Attila Puli

×